Ζek az élén táncolt neki. Neki az élén. Én viszont sosem hallottam Nekiről, így lehetett az Bármi: kocka, könyv, tű, patka és metró peron is. Bármi lehetne, mert fogalmam sincs ki is Ő. Rajta táncolt Zek, én pedig Zek-kel. A Feneketlen-tó mélyéből a Neo szólt, a szél pedig a Belgrád-rakparton simogatott bennünket, pedig Zek nem is rám gondolt. Éreztem. De tudtam, hogy ennél többet nem adhat nekem, én pedig többet nem követelhetek. Így mindketten kegyes hazugásgok hálójában táncoltunk, pörögtünk egymás és a közös emlékeink tömegközéppontja körül.
Egy pillanat múlva már szétrebbentünk és rátaszíttattunk a piros padra, hátradőlve döglödtünk, miközben a tű ütemesen be-ki be-ki járt a vénánkban, mint Zek korábban. A zene ütemére feledkezünk meg egymásról. A tó tükre, azonban egy szerelmes párt mutat, ferdén döntött profilképükön éppen csókolóznak, egy fényképező gép vakuja villan meg a víz tükrén, ők azonban – mi – nem vesszük azt észre, mert Aiaiyo már halkul, magas magánhangzói azonban még bele nyilalnak Zek agyába, és nem tud szabadulni tőle. Ahogy tőlem sem. De én mégsem azokat a rigmusokat hallom ki, pontosabban vele ellentétben én rigmusokat, míg ő ritmusokat hall ki a hullámokból, amelyek ütemesen verdesik a dunaparti sziklákat.
Torceee
Kategória: (+18), Mozogj szabadon
Augusztus 6th, 2010 → 18:08
[...] ellenére, a november huszonharmadikai dátum szélsebesen röpült felém, mint egy puskagolyó, amit rám célozva indítottak útnak [...]