Ezt nem kéne, gondoltam magamban, aztán újra: hogy de mégis – így küzdöttem a lelkiismeretemmel, de minden hiába, ő itt nyert – teret – én ott – semmit.
“Nem kurva az, aki nem így vélekedik magáról, mégha pénzért dug is, akkor sem. Én sem így gondoltam, még akkor sem amikor bele…, és akkor sem amikor tisztán pénzért.” FB
Megjött a kuncsaft, régi ismerős volt, nem az az utcáról betévedt valaki, vagy olyan aki hirdetés útján találja meg a… engem. Régi jóbarát, félresikerült élet, házasság, miegyebek. Minden héten jött, szerdánként, de olykor hétvégén, ha éppen úgy ért rá. Neki elnéztem.
Valami nem volt olyan, mint szokott, mindig gondterhelt volt az arca, sosem láttam nevetni, hacsak nem régen. Mostanában mindig egy kedvű volt, egy menet, egy cigi és kávé köben beszélgettünk egy sort, aztán ment is. Így most is, mint mindig puszival köszöntem neki, a szájára nyomtam, és bementem a szobába. Pár perc múlva sem jött utánam, így kimentem, vissza, hozzá. A kis asztalkánál ült, ahol az utánalévőségeket szoktuk csinálni – kávé, cigi, beszélgetés.
- Kiszolgáltam magam, ha nem baj. Ugye nem haragszol? – kérdzi lehelletnyi különbséggel a kijelentéstől.
- De hogy haragszom, de mi a baj? Tudod hogy nekem elmondhatod! – mondom neki együttérzően, azonban nem érkezik rá válasz.
Én, mint én – kurva-, mint a megkeseredett férfiak pszichológusa, ha nem akarok durván fellépni magam ellen. Már nagy rutinnal ültem le mellé, csöndenben, úgy, hogy mégis érezze, hogy csak rá figyelek. A cigarettát is úgy gyújtottam, meg hogy “nekem mindent elmondhatsz” és a kávéba is úgy nem szürcsöltem bele, hogy hallhassa “tudod jól, hogy nem tudok segíteni ha nem mondod el” .
Elszívta a cigit, megitta a kávét, és egy borítékot húzott elő a kabátja belsőzsbéből, majd letette az asztalra és kilépett az ajtón.
Miután én is elnyomtam, és hallottam hogy a bérház ajtaja becsukódott kinyitottam a levelét, elolvastam és tudtam, soha többet nem fogom látni, de más sem.
Közzétéve:Szeptember 1, 2010
0