Árnyék 1.0

Egy árnyék jelenik meg a lámpa sárgás fényében, már csupa sötét minden, ő is, későre jár. Az égő fénye nem világít meg senkit, az árnyék – Te, Árnyék! – szólíthatnám meg, egymaga van. Önálló, magányos. Talán, sőt egész biztosan személységgel is bírhat – gondolom magamban – miért is ne? Hát persze! – Ki vagy te Árnyék! – böködöm meg a kérdéssel, pedig az én oldalamat furdalja a kíváncsiság. Persze puszta illúzió a mozdulat, amit a kérdés sugall, árnyékokat nem lehet oldalba bökni, meg sehogy sem. Kérdést sem lehet feltenni nekik…

Így válasz sem érkezik, hallgat – talán engem hallgat. El kell neki mondanom valamit, most hogy megtaláltam.

-         Be kell vallanom neked Árnyék, sokszor jelensz meg álmaimban. De ne gondold, hogy ez pusztán alantas valami lenne, mert mindig csak vágyódom. Mindig csak kívánlak, viszont sosem érlek el, sosem tudlak utolérni Árnyék. – és mire a végére érek, elhalkul a hangom.

Még mindig hallgat, bár arcvonásai megváltoznak, zaklatottakká válnak.

-         Nem ritkán, amikor napközben eszembe jutsz – folytatom tovább – akkor este álmaimban is visszaköszönsz, és a éjszakai órákat, ha csak így is a képzeletemben, de együtt töltjük. Van, hogy futsz, menekülsz és kitartóan üldözlek, meg olyan is amikor beszélgetünk egymással ennél többre pedig gondolni sem tudok.

És tényleg nem szokott meztelenkedni bennem Árnyék, valahogy nem tudom rávenni, vagy nem is akarom. – Most ruhátlan vagy? – kérdezem meg. Kontúrjai nagyon ártatlanul vetülnek a pad rideg idomára. Nem válaszol, viszont tudom, hogy így van. Mégis, magamtól sosem merem elképzelni ruhátlanul, csupaszon, és én sem merek előtte „csupasszá” válni.

Túlontúl szégyenlős vagyok hozzá – mondom neki megint. Nem mernélek „úgy” látni, túl nagy volna a kísértés, nem bírnék magammal: Elragadtatnál, magaddal ragadnál – vagy mi – mármint ha akarnád. Ha az a meztelen valaki aki te vagy Árnyék, ott én bennem akarná. Akkor eltudnál ragadni. De te nem akarsz, itt elbukik az egész, és az én képzeletbeli möbiusz-szallagomon folyton regenerálódik. Nem múlik.

-         Tudod jól, hogy nem akarlak. – szólal meg most először.

-         Persze-persze, – engedem el a fülem mellett: az első mondatát.

Ezután valami olyasmi következik, hogy: De ne feledd, hogy te bennem vagy az én álmom vagy Árnyék – vajon ezt most hangosan, ő is, nem mozdulnak a vonásai, csak az idő múlása szűnt meg létezni?

-         Én nem tudok ezzel mit kezdeni, csak jön, van, érződik.

-         Cica – kezd bele ő is a mondókájába, nem tudom mire véljem – Tudod jól, hogy ez nálam nem így működik, hogy én nem… nem csinálok ilyet. Az nem én lennék – fokozza, bár; mint a legtöbbje az egésznek, az egész történetnek, az én és az ő, a mi legtöbbjünk már mind-mind megtörtént persze, és persze még meg fog. — Beszép: megragad — Te sem akarod, hogy én ne én legyek, egy olyan álmot kergetsz, amit már soha nem érhetsz el, mert megszűnt. Már nincs.

-         De Árnyék – fakadok, ömlök ki eléje – ezt mind tudom, de nem tudlak nem szeretni. Nincs olyan, hogy meglátlak és nem vagyok szerelmes, hogy eszembe jutsz és nem akarlak.

Leül mellém a padra, nem közel, de nem is olyan távol, éppen csak annyira, hogy az árnyéka rávetüljön teljes egészébe a kettőnk közti térre, és kitöltse azt. Emlékek törnek a felszínre, mindig amikor rápillantok, és ha csak egy kicsit is elmosolyodik, hát én olyan boldog vagyok. De olyan… arra nincs szó, igaz arra sincs, amit ő nevetés közben művel. Nem horkantás, röfögés ez. Vagy mégis, és csak bennem keltenek olyan érzést, mintha ambróziát ízlelnék? Árnyék nevetése semmihez sem fogható: önfeledt és pajkos, nyílt és őszinte. És ilyenkor, ha velem van és nevet azt hiszem nekem nevet, hogy miattam. Akkor valóban minden elcsöndesedik, lelassul és megszűnik. Csak ő van, vagyis a nevetése, a boldogsága, ez ölelkezik velem, a vágyódásommal. Lassúságában is elmúlik, és ahogy az utolsó kacajok hagyják el, olyan sebhelyeket érint meg apró kezeivel, amiket csak ő tud. Persze ez nem az ő hibája, az én sebeim… mégis az ő keze. Csak ő tud így hozzám érni, ennyire fájóan, árnyéka rám vetül, és én meg vagyok halva. Ott és azonnal. Minden kérdés és utolsó lélegzetvétel nélkül. Mégis kisgyermekként mosolygok vissza rá, őszintén, mélyről.

A hosszú csendet én szakítom meg:

-         Árnyék, nekem mindig tudnom kell rólad!

(folyt. köv.)

Posted in: Mozogj szabadon